Temérdek okot lehet találni arra, amiért érdemes kilátogatni a Tüskecsarnokba a Sárközy Tamás Emléktornára. Háromszor is fellép a magyar férfiválogatott, lesznek kísérő programok, foodtruckok, sörcsapok, játékok az arénán belül és kívül. Csütörtökön pedig érdemes jó korán elfoglalni az ülőhelyeket a nézőtéren, mert ekkor, a Lengyelország elleni rangadót megelőzően kerül a Magyar Jégkorong Hírességek Csarnokába a szapporói hősök csapatkapitánya, a válogatottsági rekorder, Kangyal Balázs!
Amikor 2020-ban az olimpiai bajnok vízilabda-legendát, Faragó Tamást beválasztották a Nemzet sportolói közé, viccelődve úgy kommentált, hogy ő mindig is a Nemzet sportolójának tartotta magát. Jégkorongos kontextusban ugyanezt gondolod te is?
Abszolút! A viccet félretéve: sokan szeretnek, sokan nem, és ugyan biztos hoztam olyan döntést, ami nem volt a legjobb, vagy fogalmaztam nem éppen tökéletesen, de egyet nem lehet elvenni: mindig azt néztem, hogy mi lehet a hazámnak és azon belül a hokinak a legjobb.
Talán túlságosan is sokszor hangzik el a legenda-kifejezés, de 237 mérkőzéssel tartani a válogatottsági rekordot, a szapporói hősök, utána a hetven év után A-csoportos világbajnokságon szereplő együttes csapatkapitányának lenni, bekerülni a Magyar Jégkorong Hírességek Csarnokába – ezek valóban hatalmas tettek.
Igen, ez a mostani beiktatás igazi elismerés. Nagyon örülök a díjnak, tényleg óriási megtiszteltetés. Kiváltságos helyzetben vagyok.
Amennyiben?
Kevés ember élheti meg és kaphatja meg azt, amit én a hokitól megkaptam. Még kicsi voltam, amikor édesanyám meghalt, apukám pedig dolgozott, ezért a húgommal ketten cseperedtünk, például hét-nyolcévesen megtanultuk a főzés-mosás tudományát. A hoki adott biztos hátteret, gyakorlatilag új családot – mindig több volt, mint egy sport, azért is jutott ilyen magasra 2008 környékére. Lehet, hogy az említett értékek anno fontosabbak voltak – talán kevesebben is voltunk? Szorosabb kapcsolatot ápoltak a játékosok – talán kevesebb volt a légiós? Nem akarok túl szentimentális lenni – ami divat manapság –, ám kicsit más volt a közegünk, a játékosok számíthattak egymásra a jégen kívül is.
Utóbbi megállapításban kesergés is van?
Nem vagyok szomorú, ezek a tények. Mindig lehet jobban csinálni mindent, az én munkámat és másokét is. Ma a fejlődéshez már kevés, hogy valaki úgy megy be, hogy az érzelmi oldalt maximalizálja, a szakmait kevésbé. Mi is próbáltunk nagyot fejlődni már annak idején, viszont nem voltak olyan lehetőségeink, mint a maiaknak. Jó példa erre, amit sokszor mesélek, hogy edzés és meccs között előfordult Fehérváron, hogy Id. Ocskay Gábor panellakásában aludtam harmadmagammal, és amíg Zsuzsi néni kávét főzött, Gabi bá’ is kiment a konyhába elolvasni az újságot, hogy mi háborítatlanul pihenhessünk a nappaliban… Ezek után mentünk Bledbe játszani, utána pedig utaztunk Dániába – ilyen kalandoknak a részesének lenni fantasztikus volt.
A hazai Hírességek Csarnokának akadnak már olyan tagjai, akikkel együtt játszottál – de egyébként mennyire érzed az idő múlását?
Az idő szalad, én is egyre messzebb kerülök a fiatalabb, még aktív játékosoktól. Sofival van még játékos kötődésem, vele még játszottam együtt, a többiekkel nem igazán. Az egykori játékostársak közül néhányan már a Hírességek Csarnokának a tagjai, oda tartozik nyilván Ocskay Gabi, valamint Szélig Vitya. Aztán ott vannak olyan nagyságok, mint Mészöly András, az idősebb Kovács Csaba, Raffa Gyuri bácsi, Kiss Tibi, Hudák Gábor és persze Ancsin Jani, akitől kikapok, ha kifelejtem. Aki ismeri a magyar hoki történelmét, azokban megmozdul valami e nevek hallatán. Ők a sportág nagyjai, akikre én felnéztem és példaképnek tekintettem. Hivatalosan is a társaságukba kerülni nemes és nagyon klassz dolog: ez hatalmas megtiszteltetés, és már eddig is nagyon sokat kaptam a hokitól.
Adja magát a kérdés, hogy mi volt a pályafutásod csúcsa: Szapporó, az A-csoportos szereplés, esetleg már egy edzői eredmény?
A katarzis Szapporó volt, illetve utána a nyaralásunk a Távol-Keleten. Ha valahova elutazik az ember és történik vele valami szenzációs, amit nem is feltétlenül vár… Ha kiestünk volna, nyilván más lett volna megélni ezt a túrát. Svájc csak a hab volt a tornán, hiszen megmosolyogtató, hogy olyanokkal lehettem egy jégen, mint a cseh Jaromír Jágr vagy a kanadai Shea Weber: néha-néha a kezembe kerül egy-egy fotó, amin Dany Heatley vagy Steven Stamkos vigyorog, miközben mi üldöztük. De mégiscsak A-csoportosok lettünk, noha a pályánk elején volt, hogy szlovák taxisoktól is 15-öt kaptunk…
A filozofikus és higgadt világlátás megengedni, hogy azért ne mindennaposként kezeld ezt a csütörtököt?
A család is kijön majd a csarnokba, igen. Amúgy nem készülök semmi extrával, annyi lesz különleges, hogy a Sport TV velem tart a nap során. De amúgy reggel elmegyek dolgozni, szárazon és jégen is edzünk, okosítom a fiúkat. Meg egyébként én viszem az ebédet, mert négy szabadnapot kértek a hétre, de csak hármat kaptak, úgyhogy cserébe megetetem őket.
Kangyal Balázs életrajta itt érhető el.
A Sárközy Tamás Emléktornára jegyek még kaphatók az Eventim oldalán.