Befejezte profi pályafutását a 37 éves Benk András. Érzelmes bejegyzést tett közzé a Facebookon a napokban, melyben köszönetet mondott a sportágnak, a jégkorong révén megismert barátoknak, csapattársaknak, valamint családjának, kiemelten feleségének. Már a civil életben építi útját, de a hokitól nem szakadna el, még az is lehet, hogy egyszer a kispad mellett vagy épp a sportág irányításában találkozhatunk vele. Interjú „Csöpivel” a visszavonulás apropóján.
Mennyi volt nehéz meghozni ezt a döntést?
Nem volt könnyű. Az Újpest a szezon végén jelezte, hogy nem kívánja meghosszabbítani a szerződésemet, de én akkor még úgy éreztem, lehet bennem egy-két év. Ezért körbeszaglásztam, számba vettem a jégkorongos és a civil lehetőségeimet. Augusztus közepére dőlt el, hogy hoki biztosan nem lesz a következő időszakban, de igazság szerint már a nyár elején, májusban elkezdtem a civil pályát építeni, elkezdtem könyvelőként dolgozni.
A magánszférában?
Igen. Édesanyám könyvvizsgáló, emellett végzem a mérlegképes könyvelő képzést. A TF-en az edzőit is szeretném befejezni. Volt egy alapképzettségem még Székesfehérvárról, közgazdász-turizmus-vendéglátás területen, erre kezdtem el ráépíteni a könyvelést.
Szereted ezt a munkát?
Igen, más életforma, de azt a részét mindenképp élvezem, hogy vannak hétvégék, péntek esték, lesznek ünnepek, amikor a családommal, a gyerekekkel tudok majd időt tölteni. Most is jó már, hogy többet tudok velük lenni, hozom-viszem őket az iskolából, más programokra is, könnyebben osztom be a napjaimat. Ez egy irodai munka, de jelenleg nagyon élvezem. A feleségem egyébként továbbra is benne van a hokis körforgásban, ötödik éve dolgozik Újpesten a felnőttcsapat rehabilitációs munkatársaként. Egy fokkal most egyszerűbb a család életének a szervezésre, hisz nem vagyunk ott mindketten egyszerre.
Az edzőit egyébként azért végzed, mert mindenképp szeretnél a kispadon dolgozni?
Köszöntöttek az Újpest hazai bajnokiján legutóbb. Mennyire érzékenyültél el?
Nagyon jól esett a köszöntés, a szurkolók, az újpesti vezetés és a játékostársak is kitettek magukért, még egy kis videót is összeállítottak. Mondtam pár szót, de nem volt könnyű, jobban izgultam, mint máskor egy meccs előtt. Jól esett az az este, ott volt a családom, nyertek a srácok is, minden jól alakult.
Sokan kerestek a visszavonulásod hírére?
Igen, nagyon sokan. Kitettem egy bejegyzést a Facebookra, elvége így szokás, rengeteg kommentet, üzenetet kaptam, hiszen rengeteg ismerősöm, jó barátom lett az elmúlt 33 évben. Korábban én is írtam, reagáltam, üzentem amikor a kortársaim közül valaki visszavonult, most én fogadhattam ezeket az üzeneteket.
Kercsó Árpád is jelentkezett?
Nem olvastam el még minden kommentet, de vele még tavasszal személyesen is találkoztunk. A válogatott az MVM Dome-ban játszott, és egymás mellett ültünk. Már akkor pedzegettem neki, hogy lehet, hogy hamarosan vége lesz a pályafutásomnak.
Amiben neki nagyon nagy szerepe volt.
Az identitásod kialakulásában Dunaújváros milyen szerepet tölt be?
Nagyon sok évet töltöttem ott, főleg utánpótlásban, de azért én egy pesti srác vagyok. Itt nőttem fel, a fiatalkoromat is itt töltöttem. Innen is, onnan is szívtam magamba a tudást, de az biztos, hogy a hokis identitásomban kulcsszerepe van Kercsó Árpi bácsinak azzal, hogy az alázatot nála rendesen megtanultam, elsajátítottam – és ez azt hiszem, végig is kísértem a pályafutásomat. Nagyon szerencsés vagyok, hogy amikor felkerültem a felnőtthokiba, akkor olyan nevek voltak ott, mint Kangyal Balázs, Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Szélig Viktor, a Vas tesók, Szuper Levi, Tokaji Viktor, Horváth András, Kovács Csaba, Sille Tomi – ez egy olyan brigádként működött, ahol az alázat alap volt. Ha valaki nem volt alázatos, azt kipöckölték. Kellett mellé a munkamorál, meg hogy alapjában beleilljek ebbe az egészbe, de olyan tanítást kaptam tőlük az öltözőben és azon kívül, ami végig is kísérte a későbbi éveket. Jó edzőkkel is dolgozhattam együtt, ez is szerencsés helyzet volt.
Kik voltak a meghatározó edzőid?
Pat Cortinát mondanám elsőnek, elvégre ő volt a válogatottban az első edzőm, nagyon nagy tanító, ahogyan Fehérváron Ted Sator is, és még másokat is említhetnék. Egyébként a szerencse is sokszor mellettem állt. Amikor az első felnőttszezonomat játszottam Dunaújvárosban, 17 éves voltam, és a csapat körül mozgott egy Takács Lajos nevű úriember, aki Svédországban élt és dolgozott, ő segített svéd játékosokat szerezni az újvárosi csapatnak. Volt nálunk svéd edző is, meg négy-öt svéd fiatal. A szezon végén ő intézte el azt a lehetőséget, hogy Tokaji Viktorral együtt kimehessünk Svédországba. Még a fiával is laktam egyébként kint, és vele jó barátságban vagyunk azóta is. Akkor, abban a szezonban váltam felnőtté, el kellett kezdenem főzni, most, takarítani. Meg kellett küzdenem azzal, hogy egyedül vagyok. Végül a legmagasabb szintű juniorligában játszhattam, rengeteget tanultam ott, pedig magyarként az utolsó utáni helyről indultam. Mégis, a szezon végére sikerült kivívnom a tiszteletet, akkor már sokat játszottam, pontokat is szereztem. Toki a felnőttekhez került, gyakran találkoztunk, átmentem hozzájuk kondizni, elmentünk közösen ebédelni, szívesen emlékszem vissza erre a szezonra, csodás volt.
Nem volt tervben, hogy akár abban az évben, akár később külföldön maradj?
Valljuk be, tényleg mázlista vagy, hiszen a magyar jégkorong elmúlt két évtizedének minden jelentős állomását megélted, gondolok itt Szapporóra, A-csoportos világbajnokságra, klubszinten a Fehérvár nemzetközi felemelkedésére…
Jókor voltam jó helyen. Az első vb-m Szapporó volt, ami előtt nagy verseny alakult ki a csapatba kerülésért, azt hiszem, Sofi esett ki utoljára. Engem úgy vitt el Cortina, hogy a lengyelek elleni utolsó felkészülési meccsen félig leszakadt a vállam. Majzik Ernő csapatorvos, aki szintén végigkísérte a karrieremet, és akivel volt is pár közös műtétünk, jelezte neki, nyugi, rendben leszek. Minden meccs előtt kaptam egy „szurit” a vállamba, és minden rendben is ment. Nem volt egyszerű ezt menedzselni, de a vb minden pillanatáért megérte.
Érezted később a pályafutásodban Szapporó jelentőségét, a szapporói hős szinte eposzi jelzőnek a terhét vagy különlegességét?
Igen. Furcsa, mert sem a Fehérvárban, sem a válogatottban nem voltam első két soros játékos, de a harmadik, negyedikben ki tudtam alakítani magamnak egy biztos pozíciót. Tudta mindenki, engem bárhová betehetnek, mert amit mondanak nekem, azt megcsinálom, ahogy kell, munkásan. Szerettem is ezt a feladatkört, és ezzel ki is vívtam a tiszteletet a játékostársak között. Lehet, hogy nem a góllövést bízták rám, de ha kellett emberhátrányban végeztem el a dolgom, ütköztem vagy épp öltem az ellenfél hokiját. Nem a legkellemesebb szerep, de elfogadtam és ez kifizetődött az évek során. Fehérváron is már, de főleg Újpesten éreztem, hogy a körülöttem lévő fiatalok tisztelettudóak, érdeklődőek. Többször szóba került Szapporó, kikkel játszottam együtt, mikor kezdtem a hokit, mi volt a feladatom, szóval éreztem irányukból azt a tiszteletet, ami nekem is megvolt fordított esetben Csicsóék irányába. Az utolsó újpesti évemben előfordult, hogy mellettem a két szélső közül az egyik 17, a másik 18 éves volt, azaz összesen nem voltak annyi idősek, mint én.
Jó látni ezt a fiatal Újpestet, ígéretesnek tűnnek a srácok.
Igen, de nekik is kellett egy-két év, amíg felvették a ritmust, nem egyszerű a juniorból vagy az ifiből a felnőttek közé kerülni. Ezt magam is átéltem, de abból lesz jó hokis, aki ezt meg tudja ugrani. Régen az U18-as vagy akár az U20-as vb-re is úgy kellett összeverbuválni egy keretet, hogy ki tudjunk állni a vb-n, most meg szinte dömping van, sorra jönnek a fiatalok. Most már a mennyiségből kell a minőséget kiválasztani. Nagyon jó dolog, hogy sokan külföldön nevelkednek, minőségibb hokikultúrában tanulnak, a legjobb helyeken Amerikában vagy Svédországban, Finnországban – ez nagyon sokat jelenthet a jövőben.
Mennyire jellemző az alázat a mai fiatalokra?
Más világot élünk, Cortinánál a meccsnapon mosolyogni sem lehetett, nemhogy mobiltelefonálni az ebéd közben. Eltelt húsz év, sok minden szabadabb lett, de most is azokból lesz a legjobb játékos, aki alázatos tud maradni és beleteszi a munkát. Lehet bármilyen tehetséges valaki, ezek nélkül lemorzsolódik. Bennünket nem kellett noszogatni, hogy visszatérjünk például a sérülésből, ez is kisebb százalékban jellemző az ifjúságra, pedig sajnos egyfajta megszállott akarás, aminek beáldozunk mindent - akár a testi épséget is - szintén elengedhetetlen, hogy kiemelkedj.
Ha már mosolygás a meccsnapon! A bejegyzésedben kiemeled, hogy sokat köszönhetsz a feleségednek, aki még azt is elviselte, hogy meccsnapon kicsit máshogy viselkedsz, hovatovább aznap nem lehetett akármiről beszélni. Miről lehetett? És hogy nézett ki egy meccsnapod?
Nem voltam egy izgulós fajta, de a meccsek előtt azért rákoncentráltam a feladatra, az ellenfélre. Már előző nap figyeltem, mit eszem, mit iszom, a meccs az egy szent dolog. A mérkőzés napján is fontos volt az étkezés, ebéd után pedig mindig aludtam egy kicsit. Ha ez a csendes pihenő valamiért kimaradt, teljesen meg voltam zavarodva. Kellett az a pár óra, mert akkor éreztem, hogy a maximumot tudom nyújtani. Ha a feleségem látta, feszült vagyok, inkább nem hozott fel egy-egy témát. Amikor megtudta, hogy úton van a második gyermekünk, és én éppen vb-felkészülésen voltam, várt egy darabig a megfelelő pillanatra, hogy elmondja, mert tudta, hogy mentálisan ez azért egy meghatározó információ. Tehát nemcsak az a fontos, hogy a játékos tisztelje a sportot, a család is "all in" kell legyen ebben, akkor tud működni. Az évek alatt azért lazult ez a meccsnapi rutin, nem minden volt már szentírás.
Hol lehet látni téged a jövőben?
Gyermekkorom óta sportolok, nem tudok meglenni nélküle, edzek is már. Ahogyan öregfiúk játékra is szeretnék menni, valószínű majd Újpestre, egy héten egyszer mindenképp jó lenne edzeni. De szárazon is edzek hetente pár alkalommal. A lelátón is ott leszek, már a felkészülési meccsekből is megnéztem párat, kíváncsi vagyok a csapatokra. Aki egyszer hokis lett, az mindörökké hokis is lesz. Meglátjuk, mit hoz a jövő, nyitott vagyok sok mindenre, beszélgettem is már lehetőségekről a sportágban dolgozókkal. Ehhez, a hokihoz értek, szeretném, hogy az életem része maradjon.